Gyászoljuk szeretett kollégánkat

Gyászoljuk szeretett kollégánkat, kedves tanítónkat, Pecsukné Hajdú Katalint, Kati nénit.

Nehéz elhinni, hogy többé nem találkozunk mosolyával, csendes, megnyugtató jelenlétével, kedves szavaival. Kati néni nemcsak tanított, hanem életével is példát adott. Mélyen megélt hite, embersége, szeretete és végtelen türelme maradandó nyomot hagyott mindannyiunk szívében. Ha rá gondolunk, a hit, a hivatástudat, a kedvesség, a segítőkészség és a feltétel nélküli szeretet jut eszünkbe.

Hét évvel ezelőtt csatlakozott iskolánk közösségéhez, ahol a szeptembertől 7.c osztály alsós osztályfőnöke lett. Tanítványai így emlékeznek rá:

„Alsó tagozatos éveinket az ő szeretete és végtelen türelme tette igazán széppé. Felsős korunkban még odafuthattunk hozzá az iskola udvarán egy-egy ölelésért, és mindig őszintén érdeklődött irántunk. Nagyon fog hiányozni megnyugtató mosolya.”

Az osztályt végigvezetve már nagy szeretettel és lelkesedéssel készült új elsős osztályára, ám a tanév kezdete után hamar közbeszólt betegsége, amely miatt már nem tudott tanítani jönni. A leendő 3.c-sek így emlékeznek rá:

„Akkor sem hagyott cserben bennünket, amikor beteg lett. Gyakran meglátogatott, apró ajándékokat hozott, a háttérből programokat szervezett, és bár év vége felé már gyenge volt, megtartotta nekünk az Olvasás Estéjét.”

Számtalan közös emléket őrzünk: a káptalanfüredi táborokban a közös zenélés örömét, az áhítatok, beszélgetések meghittségét, az énekversenyeket, ahol az ő ötlete nyomán keresztény gyermekdalokkal is versenyezhettek a gyerekek, az osztálykirándulásokra sütött süteményei ízét, az iskolai ünnepségeket, ahol nyugodt hangjával különlegessé tette a pillanatokat.

Mindig lehetett rá számítani. Segített, bátorított, ötleteket adott, és figyelt mindenkire. Mindenkinek jutott egy mosoly, egy kedves szó, egy biztató mondat.

Tanítónak született. Nem egyszerűen a munkáját végezte, hanem hivatásként élte meg a tanítást. Fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy tanítványai számára a tanulás öröm, felfedezés és élmény legyen.

Betegsége idején sem önmagára figyelt elsősorban. Szívén viselte tanítványait és kollégáit. Üzeneteivel, apró ajándékaival, szeretetének számtalan jelével továbbra is közöttünk maradt. Leveleiben helyzetjelentést adott magáról, de valójában még akkor is ő volt az, aki bennünket erősített, bátorított és tanított – a hitre, a reményre, az elfogadásra.

Hiányozni fog a hangja, a mosolya, a figyelme, a szeretete. De mindaz, amit adott nekünk, velünk marad. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük, hogy együtt dolgozhattunk vele, hogy tanulhattunk tőle, és hogy testvérünk lehetett a hitben.

A 4.a osztály különleges szeretettel emlékezik rá:

„Vannak pedagógusok, akik nemcsak tananyagot, hanem a lelkük egy darabját hagyják ránk. Kati néni ilyen volt. Osztályunkban hittant tanított, és minden egyes órára derűsen, mosolyogva lépett be. A gyerekek az ajtót lesve várták, mikor érkezik meg Kati néni – és vele együtt Pupu.

Mert Kati néni sosem érkezett egyedül. Hatalmas kosarában, amelyben a hittanórákhoz szükséges „kincseket” hozta, ott lapult Pupu, a teve is, aki a bibliai történeteket mesélte el a gyerekeknek. Kati néni úgy tudott mesélni, hogy mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt.

Következetes pedagógus volt, aki mindig bölcsen és helyén kezelte a történéseket, mégis minden szavából és gesztusából a szeretetteljes odafordulás áradt. Őszinte, mély érdeklődéssel hallgatta a gyerekeket, valóban figyelt rájuk, és a gyermekek megérezték ezt a tiszta, feltétel nélküli figyelmet és elfogadást. Ezért érezték mellette, hogy fontosak, hogy számítanak, és hogy mindig van valaki, aki igazán meghallja őket.

Kati néni a betegsége alatt is gondolt ránk. Tavaly karácsonykor küldte be hozzánk ajándékként Puput egy doboz szaloncukor kíséretében. A gyerekek mérhetetlenül örültek neki, és cserébe egy szívből jövő, videóra vett karácsonyi énekkel mondtak köszönetet.

A reformáció emléknapján az ajándék Bibliákba mindenkinek egy-egy könyvjelzőt hozott, amit titokban bízott rám, hogy adjam majd oda a tanulóknak.

A kis teve, Pupu azóta is ott ül a teremben a polcon, és csendben figyeli a csapatot. Amikor ránézünk, Kati nénire gondolunk… Pupu ott volt végig a reggeli imáinkban, az énekeinkben, a mindennapjainkban.

A gyerekek mély fájdalommal fogadták a hírt: Kati nénit Isten hazahívta.

Hisszük, hogy a szeretet, amit ültetett, növekszik és él tovább bennünk.

Puput ősszel a felső tagozatba viszi magával a leendő 5.a, és az osztály tanulói úgy döntöttek, hogy hétvégenként is hazaviszik magukkal, hogy vigyázzanak rá.

Mert Pupu számukra már maga a kézzelfogható szeretet.”

Hálásak vagyunk életéért, szeretettel emlékezünk rá!