Megtért Teremtőjéhez Zsolt bácsi is.

„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg... mert cselekedeteik követik őket." (Jelenések 14,13)

Nehéz szavakat találni. Néhány héten belül ismét gyászol iskolánk közössége. Újra búcsúznunk kell egy olyan kollégától, Sarkadi Zsolt tanár úrtól, akinek személye éveken át meghatározó része volt mindennapjainknak.

Zsolt nemcsak fizikatanár volt. Olyan ember volt, aki mindig észrevette, hogy hol van szükség segítségre. Nem kellett kérni: már jött, szervezett, intézkedett, javított, segített. Tevékeny, szolgálatkész embernek ismertük meg, akinek derűs humora sok nehéz pillanatot tett könnyebbé. Jókedve ragadós volt, jelenléte biztonságot adott kollégáinak és diákjainak egyaránt.

Kivételes műszaki érzékét is mindig iskolánk szolgálatába állította. Ha valamit meg kellett javítani, átalakítani vagy éppen új megoldást kellett találni, szinte ösztönösen tudta, mi a teendő. Örömmel és nagy szakértelemmel végezte ezeket a feladatokat, mert fontos volt számára, hogy iskolánk szépüljön, és a gyermekek számára élhetőbb környezetet teremtsünk. Számára nem volt kicsi vagy nagy munka – minden feladatot ugyanazzal a lelkiismeretességgel és szeretettel végzett.

Fizikatanárként nemcsak a természettudományok szeretetét adta át, hanem önmagából is sokat. A gyerekek szerették, mert figyelt rájuk, türelmes volt, és mindig megtalálta a hangot velük. Tudása mellett embersége volt az, ami igazán emlékezetessé tette tanári szolgálatát.

Az iskolai sítáborok a szívügyei közé tartoztak. Szervezője és lelke volt ezeknek az alkalmaknak. Az idei sítáborra is összeszedte minden erejét. Bár a betegség addigra legyengítette és már nem tudott síelni, mégis fontos volt számára, hogy ott legyen a gyermekek és kollégái között.

Különleges hivatása volt az is, hogy összekötő kapocs legyen iskolánk és gyülekezetünk között. Hite nem hangos szavakban mutatkozott meg, hanem a mindennapok hűséges szolgálatában.

Súlyos betegsége idején sem önmagával volt elfoglalva. Amíg ereje engedte, dolgozni szeretett volna. Még a legnehezebb időszakban is az foglalkoztatta, hogyan lehetne jelen, hogyan segíthetne, hogyan végezhetné tovább a rábízott feladatokat.

Betegségének hónapjaiban imádságban hordoztuk őt.

Különösen megható történetet osztott meg velünk kollégánk: az iskolai reggeli áhítatok végén kisunokája újra és újra ezt kérte: „Imádkozzunk a papáért!” Ebben az egyszerű kérésben ott volt egy gyermek feltétlen szeretete és bizalma, mi pedig együtt vittük őt Isten elé, és reménykedtünk gyógyulásában.

Fájó szívvel engedjük el őt. Hiányozni fog a humora, a segítő keze, a munkaszeretete, a csendes jelenléte és az a különleges képessége, hogy mindig észrevette, hol van rá szükség.

Hálás szívvel köszönjük mindazt, amit iskolánkért, gyülekezetünkért, kollégáiért és tanítványaiért tett.

Emlékét szeretettel őrizzük!