Hadd szóljon énekszó

Az adventnek az elcsendesedésről kellene szólnia. A mindennapjainkba, ahol csak lehet be kellene építeni az imát, végiggondolni, hol tértünk le az Útról. Megtalálni mind, ami felesleges, és lehetőség szerint elhagyni. Belekapaszkodni egymásba, beszélgetni néhány percet kicsit másképp, az ünnepre hangolódva, a nagy találkozást előkészítve, megélve a békét, örülni az életnek, amit kaptunk és amivel okosan kellene sáfárkodnunk, hiszen egyetlen másodpercet sem élhetünk újra.

Karácsonyi koncertünk ebben a várakozásban kiemelt szerepet kap. Az ellopott órák, amit próbával töltünk, izgalommal, várakozással teliek. Csak reménykedünk benne, hogy amit mi odateszünk, azt az Úr veszi kegyeibe, és tényleg úgy fog szólni, ahogy szánjuk. Mert tanárok kara is csatlakozik ilyenkor a diákokhoz, és igyekszünk a kevés közös alkalomból kihozni a legtöbbet. A gyerekek nagyon becsületesen készülnek, nemcsak az idejüket szánják oda, hanem a komolyságukat, a figyelmüket és azt a természetes nyitottságot, amelyről Jézus ezt mondja: „Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba” (Lukács 18,17). Ha nem is szól tisztán -mert lássuk be, az mégiscsak nagy kegyelem -, akkor is helye van a templomban ilyenkor a gyermekhangnak, mert ennél tisztábban nem lehet azt az üzenetet közvetíteni, hogy Ő miattunk született, az Ő szeretete bennünk is ragyog.

Utána jól esik megtalálni az ismerősöket, kicsit meghallgatni egymást, örülni a gyerekeknek, mesélni olyan történeteket, amik nem fontosak a hétköznapok ritmusában, de mégis nagy erő van bennük, és valahogy az derül ki belőlük, hogy mégiscsak szép az életünk az összes nehézsége ellenére.

Már a harmadok gyertya világít.